A Bársony Nyuszi

Volt egy ember, akit Dadusnak neveztek, aki a gyerekszobát irányította. Néha nem törődött vele, hogy a játékok szanaszét hevernek, máskor pedig, mint egy szélvihar, végigsöpört a szobán és betuszkolta őket szekrényekbe. Úgy hívta, hogy "rendrakás", amit mindenki utált, különösen a fém játékok. A Nyuszit annyira nem érdekelte, ugyanis amikor eldobták, mindig puhán landolt.

Egy este, mikor a Fiú ágyba készülődött, nem találta a porcelánkutyát, aki mindig vele aludt. A Dadus sietett és nyűgnek érezte, hogy porcelánkutyára vadásszon lefekvés idején, úgyhogy csak szétnézett, meglátta a nyitott szekrényajtót és gyorsan odament.

- Tessék, - mondta - itt a régi Nyuszid. Ő majd alszik veled. - az egyik fülénél fogva kirángatta a Nyuszit a szekrényből és a Fiú karjai közé tette.

 

 

Aznap, és még sok éjszakán keresztül a Bársony Nyuszi a Fiú ágyában aludt. Eleinte igen kényelmetlennek érezte, mert a Fiú nagyon erősen ölelte, máskor pedig annyira bedugta a párna alá, hogy a Nyuszi alig kapott levegőt. És hiányoztak neki a hosszú holdvilágos órák, amikor az egész házban csend volt és a Bőr Lovacskával beszélgetett. Később aztán megkedvelte a dolgot, mert a Fiú beszélt hozzá és járatokat csinált neki az ágyneműben, amiről azt állította, hogy az igazi nyulak olyanokban laknak. Pompás közös játékokat játszottak suttogva, mikor a Dadus már kiment vacsorázni és a kandallópárkányon égve hagyta az éjjeli fényt. Aztán amikor a Fiú elaludt, a Nyuszi odabújt a pici, meleg állához és álmodott, miközben a Fiú karjai egész éjszaka ölelték.

Az idő telt és a kis Nyuszi nagyon boldog volt. Annyira boldog, hogy észre se vette, ahogy a szép bársony szőre egyre kopottabb és kopottabb lett, a farka kishíján leszakadt és az orráról lekopott a rózsaszín festék, ahol a Fiú puszit szokott neki adni.

A Bőr Lovacska sokkal régebben élt a gyerekszobában, mint a többiek. Annyira öreg volt, hogy a barna bundája foltokban kikopott és látszottak a varrások alatta, ráadásul a farkából a legtöbb szőrszálat kihúzták, hogy gyönysort fűzzenek rá. Bölcs volt, hiszen látta a gépesített játékok sikerét, ahogy megérkeznek, dicsekszenek és hencegnek, azután ahogy elmúlnak, amikor egytől-egyig eltörik bennük a főalkatrész, és tudta, hogy ők csak játékok és soha semmi más nem lehet belőlük. Mivel a gyerekszoba varázsa nagyon fura és csodálatos, csak az olyan öreg, bölcs és tapasztalt játékok érthették meg, mint a Bőr Lovacska.

 

- Mi az, hogy VALÓDI? - kérdezte egy napon a Nyuszi, mikor egymás közelében feküdtek a gyerekágynál, mielőtt a Dadus bejött rendetrakni. - Azt jelenti, hogy mindenféle zizegő dolgok vannak benned és kiáll belőled egy kallantyú?
- Nem valódinak készítenek, - mondta a Bőr Lovacska - akkor történik meg veled, amikor egy kisgyerek nagyon-nagyon sokáig szeret, nem csak játszani veled, hanem IGAZÁN szeret, akkor válsz Valódivá.
- Nem fáj? - kérdezte a Nyuszi.
- Néha, - válaszolta a Bőr Lovacska, mivel mindig őszinte volt - de ha Valódi vagy, nem érdekel ha fáj.
- Hirtelen történik, mintha felhúznának, - kérdezte - vagy apránként?
- Nem egyszerre történik. - mondta a Bőr Lovacska - Sokáig tart. Ezért nem történik meg gyakran olyanokkal, akik könnyen elromlanak, vagy éles sarkaik vannak, vagy nagyon kell rájuk vigyázni. Általában, mire Valódi leszel, a legtöbb szőröd kihullik, kipottyan a szemed, az ízületeid elgyengülnek és eléggé összeesel. De mindez nem számít, mert ha már Valódi vagy, nem lehetsz csúnya, csak azoknak, akik ezt nem értik.
- Akkor te Valódi vagy? - kérdezte a Nyuszi, aztán azt kívánta, bár ne kérdezte volna. Azt gondolta, hogy a Bőr Lovacska talán érzékeny, de ő csak mosolygott.
- A Fiú nagybátyja változtatott Valódivá - mondta - nagyon sok évvel ezelőtt. Amint

Valódivá válsz, nem lehetsz többé nem igazi. Örökké tart. A Nyuszi felsóhajtott. Azt gondolta, hogy túl sokáig fog tartani, mire megtörténik a varázslat, mire Valódi lesz. Valódi szeretett volna lenni, hogy tudja milyen is az, bár az érzés, hogy összeesett lesz és kipottyan a szeme szomorúan hangzott. Azt kívánta, hogy anélkül váljon Valódivá, hogy ezek a kényelmetlenségek megesnének vele.

 

Volt egyszer egy bársony nyúl. Eleinte igazán pompásan nézett ki. Duci volt és puha, épp amilyennek egy nyúlnak lennie kell; a bundája barna-fehér pöttyös volt, a bajsza igazi cérna és a füle rózsaszín szaténnal szegélyezve. Karácsony reggelén, ahogy a Fiú zoknijában ült, egy magyal ágacskával a mancsai közt, a hatás elbűvölő volt.

 

 

Más dolgok is voltak a zokniban. Mogyoró, narancsok és egy játékmozdony, és csokis mandula és egy felhúzható egér, de a Nyuszi volt a legjobb mind közül. Legalább két órán át szeretgette a Fiú, aztán Nagynénik és Nagybácsik jöttek vacsorára és a csomagolópapírok hangosan suhogtak és kibomlottak az ajándékok és a nagy izgalomban a Bársony Nyuszit elfeledték.

Sokáig a játékszekrényben vagy a padlón élt és nem igazán gondolt rá senki. Természetéből adódóan félénk volt és mivel csak bársonyból készült, néhány drágább játék eléggé elnyomta. A mechanikus játékok mindig felsőbbrendűek voltak és lenéztek mindenkit; tele voltak modern ötletekkel és úgy tettek, mintha valódiak lennének. A hajómakett, aki két karácsonyt is megélt és a festése jócskán megkopott, átvette tőlük a hangnemet és sohasem hagyott ki egy alkalmat sem, hogy az árbócozatának technikájára utaljon. A Nyuszi nem adhatta ki magát semmiféle makettnek, mert nem is tudta, hogy igazi nyulak léteztek; azt gondolta, hogy mind fűrészporral vannak kitömve, mint ő maga, és tudta, hogy a fűrészpor divatjátmúlt, ezért nem illik modern körökben emlegetni. Még Timothy (a fa oroszlán, akit veterán katonák állítottak össze és szélesebb látókörűnek kellett volna lennie) is elkapatta magát és úgy tett, mint akinek kormányzati kapcsolatai vannak. A szegény kis Nyuszi jelentéktelennek és mindennapinak érezte magát közöttük, a Bőr Lovacska volt az egyetlen, aki kedves volt vele.